K.J.

2014.július. Egy új élet kezdete, legalábbis valami újnak a kezdete. Ezen a napon vettem át a ház kulcsait, a régi tulajdonostól. Boldogságban, izgatottan, örömökkel teli, széles vigyorral az arcomon. A bácsi megtörve, roskadtan, aggódó tekintettel fogta meg a kezemet, nyomta a markomba a kulcsokat, és zárta rá az ujjaimat. Kalapja alól kilógtak ősz tincsei, bozontos szemöldöke már majdnem takarta szemhéját, barna szemei pedig olyan szomorúságot árasztottak, mintha a szívét tépték volna ki azzal, hogy elhagyja a házát. Borostás arca ráncokkal meggyűrve nem kompenzálta szomorú szemeit. Bajusza is hasonlóan csapzott volt, mint a szemöldöke, ami alól kimorgott valami érthetetlen dolgot, valószínűleg elbúcsúzott tőlem. Megszorította a kezemet, mintha a házban töltött éveit zárta volna bele, csak magával ne kelljen vinnie, majd két kezével megveregette vállaimat, és mélyen a szemembe nézve bólintott egyet. Vett egy hatalmas, mély levegőt, a szemeit utoljára végig futtatta a házon, és mikor a végére ért, akkor kifújta, sőt, kipasszírozta magából. Ezután engem elengedett, megfordult, és elment. Maga mögött becsukta a kaput, és ekkor, ki tudja, hogy miért, bal kezével leemelte kalapját, maga elé tartotta, jobb kezével pedig keresztet vetett. Kalapját vissza téve ült be az autójába, és eltűnt, soha többé nem láttam. Keresztet vetett; ez amolyan régi szokás, így búcsúznak el egy háztól, amelyben leéltek egy életet…vagy mégsem…? Én sajnálkozó tekintettel intettem utána, ő most hagyta maga mögött régi életét, nekem/nekünk pedig most kezdődik az új élet. A szíve fájdalmát abban a pillanatban átéreztem, mi mindent élhetett át itt az otthonában, az évtizedek során, és most, őszülő fejjel, élete végéhez közeledve, újra kell kezdenie. Szegény bácsi már jó ideje egyedül élt, a felesége meghalt, a gyermekei pedig a messzi távolban élnek. Neki egyedül nagynak bizonyult a ház, ezért a költözés mellett döntött. A szívem összeszorult, mikor végig néztem a távozását. Aztán elillant a rossz érzés egy pillanat alatt, én akkor még boldog voltam nagyon, és kiegyensúlyozott. Most pedig csapzottan, cigaretta füstben, remegő kezekkel mesélem a történetemet az engem ápoló szakembereknek.

2014 augusztus. Teljes ház felújítás. Mivel mással töltené az ember a nyári szabadságát? Nyaralás a tengerparton, kirándulás a hegyekben? Majd talán máskor. Most falakat bontottunk, falakat helyeztünk át, javítottunk, festettünk, mázoltunk, vagyis egy teljesen új házat kreáltunk, mint, amit megvásároltunk. A kettő nem is hasonlított egymásra. A ház egy teljesen új arculatot, stílust kapott; a régi hosszan a szobába benyúló csilivili csillárokat felcseréltük a lapos, plafonra simuló LED lámpákra, amelyek a mozgásunkat érzékelve kapcsolódtak fel-le. Az elavult bútorok, melyeket a bácsi nem akart magával vinni, a pince több helyiségében kaptak helyet, egy nagy versenyzongorával együtt. Igazság szerint, a bácsi nagyon sok mindent nem vitt magával, miszerint a ház pincéjében rengeteg hely van, öt nagyobb szoba, ami ki sincs használva, és ő is új dolgokat szeretne magának vásárolni. Ha nekünk nem kellenek, akkor dobjuk ki őket. Nem, elférnek. Legalább berendeztünk lent három szobát is. Bútorok, ágyak, csillárok, hintaszékek, üveges vitrinek, csupa muzeális dolgok. Akármire is jók lehetnek még. A pince szobákba a konyha egyik ajtaján keresztül lehetett lejutni. Az ajtót kinyitva, hosszú lépcső vezetett le, egy halvány lámpa folyamatosan pislákolt. Ezt nem akartuk megjavítani, ennek megvolt a maga fillingje. Sima, egyszerű, nyikorgós, ütött-kopott fa lépcső, két oldalán betonfallal. Ha leértél, a gyenge fényben nem is látszott a folyosó vége; csövek, vezetékek futottak a falon, és elég izgalmasnak tűnt a félhomály. Hideg volt, a konyha melegét elhagyva, itt sokat esett a hőmérséklet. A folyosón haladva jobbra-balra fa ajtók jelentették a szobák bejáratát. Öt szoba, ennyi volt lent. Mindegyiknek fehér falán, egy-egy ősrégi fénykép, vagy festmény díszelgett, régies keretben, üvegezés nélkül. A plafontól kicsit lejjebb, hosszasan helyezkedtek el az ablakok, melyekkel az utcán lévők nem is foglalkoztak, mert a cipőikkel voltak egy szinten. Azonban mindegyik szobát ékesítette egy-egy régi öntöttvas radiátor, amiknek nem okozott gondot a nagy szobák felmelegítése. A folyosó végére elérve pedig jobbra és balra voltak helyiségek, ide rejtették a kapcsolószekrényeket, és órákat, melyek a ház működéséért felelősek. Tehát, ha mondjuk elment a házban az áram, és félős voltál, az nem volt túl szerencsés, mert egy közel húsz méter hosszú folyosón kellett végig sétálni a pincében a kapcsolókig. Viszont megvolt a maga szépsége is. Fent a házban a szintén öt szoba, plusz hatalmas nappali full modern dizájnból, egy lépcső vezetett vissza a régmúltba. Egy lépcsősor, amin egy perc alatt, több száz évet sétáltál. Nagyon eltaláltuk az otthonunkat, nagyon szerettük, jól állt neki ez a kettősség. A házi múzeumunkból felsétáltunk a mai modern gépiesített otthonunkba, ahol minden érzékelős, távirányításos, ujjlenyomat olvasós, vagy hangvezérlésű volt. Imádtuk. Elégedetten, nyugtázva a munkánkat dőltünk hátra a fotelben a férjemmel. Miután kiköltöztünk a nyüzsgő nagyváros zajából vidékre, ez a ház jelentette a csend, és a nyugalom szigetét. Itt legfeljebb a kutyák, és a madarak hangoskodtak. Nagyszerű alapnak bizonyult a család vállaláshoz. Boldogok voltunk, legalább is….2014 november. Fellélegezhetünk. Hosszú hetek fárasztó, kemény munkája során tökéletesen befejeztünk mindent, már csak élvezni kellett a munkánk gyümölcsét, és az életet. Mindketten ügyvédként dolgoztunk, meglehetősen nagy ügyfélkörrel. A házban az irodáknak is jutott hely, ha éppen nem volt kedvünk bemenni a cég irodájába. Minden tökéletes volt; a ház, az életünk, a házasságunk, a karrierünk. Rohadtul tökéletes.

Már a sokadik cigaretta csikket nyomom el, az ápolóm szünetet kért, órák óta tart a meghallgatás. A kezem az asztalnál annyi szabadságot kap, hogy a cigit a számhoz tudjam emelni, különben láncra vagyok verve, mint egy kutya. Félnek tőlem, vagyis a dühkitöréseimtől. Pedig így is nehezen mozgok, mert remegek folyamatosan, és állandóan. Az ápolómnak is sok volt már belőlem, pedig csak annyi dolga van velem, hogy kísérgessen, mint egy rabot, és adagolja a gyógyszereimet. Nem is tudja, hogy milyen bajt vállalt magára, az én társaságomban. Rágod már a kefét, mi? Most azon gondolkodsz, hogy mi baja lehet ennek a nőnek. Biztos a jólétben megcsalta a férje, és az agyára ment. Hát nem. Vagy másik variáció, hogy nem tudott magával mit kezdeni a nagy boldogságában, aztán drogokhoz nyúlt, és most elvonón van. Mmm, nem talált! Esetleg, nem jött össze a család, és belebolondult….nem nyert! Eközben visszatért köreinkbe az ápolóm, nem úgy tűnik, mint akit annyira érdekelne a nyomorom. Csak néz, mint a birka. Tehát nem, nem és nem; nem csaltak meg, nem vagyok drogos, és nincs termékenységi problémánk. A helyzet ennél csöppet bonyolultabb.

2015 március. De legalább volt néhány hónap nyugalmunk, várt egy kicsit. Az ünnepek alatt kivárt, majd nem akart rögtön az év elején ajtóstul rontani a házba. Mint kiderült, ennek is megvolt a miértje. Mint mindennek. Március. Ez az ő hónapja. Addig csak gyűjti az erejét, vagy ilyesmi. Na szóval. Este vacsora, majd fürdés, és végül tente. Milyen kedvesen fogalmaztam. Elfeküdtünk, ezúttal elég sok munkánk volt, nem győztünk bíróságra rohangálni az ügyfelekkel, és nagyon fáradtak voltunk. Csendes volt minden, még a kutyák sem ugattak. Semmi. Már majdnem elaludtam, mikor halk dallamokra lettem figyelmes. Szépen hangzó zongora dallamokra. Kellemes zene lett volna füleimnek, ha nem eszmélek rá, hogy az alagsori szobában van egy használaton kívüli zongora, a dallamok forrása pedig eléggé alulról jött. A férjem mellettem horkolt, meg se rezzent rá. Felültem az ágy szélére, két kezemmel a hajamat a fülem mögé simítottam, és lélegzet vissza fojtva hallgattam a zenét. Csak nem hagyta abba. Nem tűnt barátságosnak az ötlet, de belebújtam a papucsba, és a köntösbe, és mentem a hang után. Konyha, ajtó, lépcső, pince…ahogy közeledtem, erősödött a hang. Remegő kezekkel – lábakkal csoszogtam a szoba felé, mígnem a szívem olyan erőteljes zakatolásba kezdett, hogy azt hittem, hogy elájulok. Basszus, betörtek! De hogyan? A riasztó be van kapcsolva. Miért nem szólalt meg? Hol jött be egyáltalán? Erőt vettem magamon, nagy levegő, és kiáltottam egyet: "Ki van ott bent?!" Abban a pillanatban kapcsoltam, hogy ez mennyire rossz ötlet volt. Kirohan a szobából, fegyverrel a kezében, én meg itt állok egyedül, a köntösöm takarásában. Papucs van rajtam, majd azzal fogom csapkodni, vagy elbújtatom az arcomat a köntös mögé, hátha nem lát meg. Jézusom, te idióta! Mindezt egy tizedmásodperc leforgása alatt végig játszottam magamban; hátra arc, és futottam a lépcső felé. De állj! Hirtelen csend lett, ismét hatalmas csend. Futás, futás, futás. Nyilván meghallotta a kiálltásomat, megijedt, és hamarosan itt lesz ő is. A konyhában. Másfelé nem tud menni. Itt ment le, itt is fog feljönni. Lent nincs kiút. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, hogy izgi legyen, félúton kicsúszott a lábam a papucsból, és estem egy jó nagyot. Felértem, becsuktam magam mögött az ajtót, és fegyverért szaladtam. Ez esetben egy nagy kenyérvágó kés volt a partnerem a harcban. Álltam felfegyverkezve a konyha közepén, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, és csak vártam. Azt képzed el, hogy mindezt vették a kamerák. Így utólag persze. Ott annyira meg voltam rémülve, hogy addig el se jutottam, hogy a gépen ránézzek a szobára, hogy ki a hívatlan vendég. Hm. Miért nem szóltam a férjemnek? Ismét egy Hm. Nem tudom, fogalmam sincs. Vagyis most már meg van a válasz. Szóval, szorítottam a kést két kézzel, és vártam a csodára, hogy mozduljon már meg az a kilincs. De semmi. Most hogyha ő is ott áll az ajtó túloldalán, és várja, hogy rá rontsak, akkor reggelig itt fogunk szobrozni. Hát összeszedtem az összes bátorságomat, és remegve, kinyújtott kézzel közeledtem az ajtó felé. Egy-kettő-hááárom, és hirtelen kirántottam azt a bizonyos ajtót. És ismét semmi. Sehol senki. "Szórakozol, bazdmeg?! Gyere, legyen vér a pucádban, ne kelljen lemennem! Hallod?!" – üvöltöttem. Most azt gondolja, hogy lemegyek érte, és aztán majd jól felkaszabol, mint a horrorfilmekben, és végül beépít díszletnek az egyik szobába. Nagyon eredeti, hát nem. "Gyere fel, bazdmeg!" – hadonásztam a késsel a pince irányába. És ebben a pillanatban a hátam mögül megfogta valaki a vállamat. Óriási sikítás közepette, eldobtam a késemet, és közel álltam egy hirtelen halálhoz, én a bátor.

• Kicsim, te kivel kiabálsz itt éjnek évadján? – kérdezte a férjem.
• Valaki van a zongora szobában, az előbb még játszott! – suttogtam remegve.
• Valaki? Aki bejött a biztonságirendszert, és a kamerákat kijátszva? Gyere kicsim aludni! – túrt bele kócos, dús hajába a férjem.
• Menj le, és nézd meg! – utasítottam, mire a férjem lecsattogott a lépcsőn, majd eltűnt a fordulóban.

- Mi van már, minden oké? Válaszolj azonnal! Hívjam a rendőrséget? – rikácsoltam.

• Ne lármázz már! Felvered az egész utcát! Tök üres az egész pince, ha nem hiszed, akkor nézd meg a kamerákon! Aludjunk már baba! – férjemhez bújtam jó szorosan, miután visszaértünk az ágyba.
• Akkor is hallottam, nem vagyok hülye! – bökdöstem a mellkasát.
• Mhm, holnap megbeszéljük..

Eljött a reggel, én alig mertem éjszaka aludni, de már csend volt újra. Férjem elment dolgozni, én pedig átnéztem az esti felvételeket. Ezt nem hiszem el, csak azt láttam rajtuk, hogy én rohangálok fel-alá, de ennyi. Egy árva lélek sem volt a felvételeken. Hm. Hangokat nem rögzít a kamera, de a felvétel tiszta, így kénytelen voltam lapozni. Teltek a napok, tettük a dolgunkat. Már majdnem elfelejtettem az egészet, mikor késő délután az egyik lámpabúra megadta magát, és leesett, egyenesen a fejemre, és ugyanígy a pincében is, csak ott a csillár. Ezúttal már okosabb voltam, megnéztem a kamerát. Basszus, az a gyönyörű, hatalmas csillár ráesett a zongorára, és atomjaira hullott. Ja igen, már megint a zongora. Oda mentem az ajtóhoz, és nemes egyszerűséggel bezártam az ajtót. Bármennyire is nem tetszett, folytattam a munkámat. Majd a férjem takarít. Aztán a következő napokban kaptam még hasonló kedvességeket; hol egy lámpabúra, hol egy hirtelen riasztó meghibásodás, és belevisított a riasztó hangja az éterbe, hol egy ajtó nyikorgás. Vagyis; győz a fizika a tárgyak felett, áramkimaradás, és kisebb huzatok. Mindenbe bele lehet magyarázni mindent. Egészen addig a percig, amíg munka közben be nem kapcsol a tv egy ismeretterjesztő műsorra, ahol egy médium jár körbe régi, akár elhagyatott, akár lakott várakat, kastélyokat, és elemzi az ott megesett történéseket. Ebben a részben egy kastélyhoz hívják a hölgyet, hogy vizsgáljon meg szobákat, képeket, bútorokat, mert az új tulaj úgy véli, hogy valami nagyon nincsen rendben. Több évtizede nem lakja már senki a kastélyt, de annyi bizonyos, hogy az ott élő család a kapukon belül veszítette életét. Ezt a témát elemzik azon az adón, ahova önállóan kapcsolt be a tv. Leginkább sportot szoktunk rajta nézni, vagy ritkán filmet. Hát, fő a változatosság. Igyekszem mindenből viccet csinálni, egészen addig, míg megszólal a zongora, olyan hangerővel, hogy simán hallom fent a házban. Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, és a monitort, amin eddig paragrafusokat bújtam, most átkapcsoltam a kamerákra. Kis kockákban a ház összes szeglete megjelent rajta. Egérrel a kezemben rázoomoltam a zongora szobára, és… abban a pillanatban azt éreztem, hogy lelkem a testemet elhagyva pánikszerűen menekül, arrébb áll, minél messzebbről látja a képet, annál jobb. Testem hirtelen kihűl, és verejtékezni kezdek. Szívem olyan hevesen kalapál, hogy a vér lüktetését hallom a fülemben. Nincs végtagom, aminek jelen pillanatban parancsolni tudnék. Remegni kezd mindenem, zsibbadok, és kiszárad a szám. Meghaltam. Most azt kívánom, bárcsak halott lennék, mert akkor fel sem venném azt, amit látok. A semmit. Vagyis senkit. A zongora szoba üres, csupán az ütött-kopott billentyűk játszanak valami nagyon szomorú zenét. Igen, jól látod! A zongora önálló életet él, játszik, miközben a médium szoba vizsgálatot tart, lelkek után kutatva. Így olvasva nem olyan borzalmas, mint átélni. Miután levert a halál vize, és új erőre kaptam, hát kerestem én is egy médiumot az interneten. Rátaláltam Christinre. Megértette a problémámat, és nem is váratott sokáig, még aznap el is jött.

Egy rövid bemutatkozás után elmesélte, hogy korábban már járt a házban; nem sokkal azután, hogy a bácsi felesége elhunyt, és az öreg úr nem volt hajlandó a hamvakkal teli urnát kivinni a temetőbe, hanem a ház pincéjének egyik szobájába vitte le. Ott hagyta ahelyett, hogy örök nyugalomra helyezte volna egy temetőben, és ebből adódtak problémái. Olykor-olykor elég súlyosak, és itt jött Christine a képbe. A család, rokonság kérésére Chris eltemettette az urnát, de a problémák nem szűntek meg teljesen, csak halványodtak. Miután elmeséltem a médiumnak, hogy miket tapasztalok, javasolta, hogy nézzük át a pincét, főleg azt a szobát, ahol van a zongora, mert még lehet, hogy az idős nénitől itt maradt valami, akkor pedig nem fog nyugodni.

Mit ne mondjak, borzasztóan boldog voltam. Végre megtaláltam álmaim otthonát, minden tökéletes, és akkor jön Chris, aki elmeséli, hogy az előző tulaj kriptát csinált a házból. Dühöngtem, el akartam költözni, de az sem megoldás. Mindenféle összeesküvés elméleteket gyártottam, hogy miért velem, és miért pont most történik? Aztán rájöttem, legalábbis úgy gondoltam; mindenre van magyarázat, de az biztos, hogy nem megoldás, hogy a néni lelke nem tud szabadulni. Ezek a jelenségek hirtelen jöttek, és tíz percnél sosem tartottak tovább, de így is egy örökkévalóságnak tűntek. Én pedig már kezdtem belebolondulni, nem szerettem az efajta izgalmakat. Miután kipánikoltam magam, Christinnel lementünk a pincébe. Teljes nyugalom honolt a házon. Átnéztük a szobákat, sehol semmi. Hanem amikor már éppen végeztünk volna, az egyik vitrines szekrény aljában Chris megtalált egy fehér márványlapot, 30*30cm-es, és 5cm vastag, szépen megmunkálva, rajta egy monogrammal. Chris oda hozta a márványlapot, megmutatta, és szólt, hogy annak nem feltétlen a házban van a helye.

Ez vajon a nénié lehetett? De akkor miért nincs a temetőben az urna mellett?!

• Mit is látunk tulajdonképpen? – kérdeztem.
• Ez egy urnafal emléktábla, rajta a monogrammal.
• A nénié lehetett vajon?
• Nem tudom, nem ismertem a hölgyet, de akárkié is, semmi keresnivalója sincs a házban! Ki kell vinni a temetőbe!

Ahogy ezt megbeszéltük lent a zongora szobában a konyhaajtó becsapódott, és bekapcsolt a riasztó. Nem azt mondom, hogy halálra rémültünk, de Chris arcán sem volt őszinte a mosoly. Próbáltunk felmenni, de az ajtó nem nyílt. Javasoltam, hogy keressünk valami szerszámot, amivel utat tudunk törni, de Chris szerint ezt a lelkek támadásnak veszik, ők pedig csak szabadulni szeretnének. Ha minden, ami számára fontos volt valaha, vagy személyes, házon kívül van, akkor ő is szabad lesz, és nyugodt, de most be van zárva ebbe a házba. Eltelt az a bizonyos pár perc, elhallgatott a riasztó, mi pedig egy határozott mozdulattal nagyot rántottunk az ajtón. Megrántottuk, és az ajtóban ott állt a férjem. Több sem kellett, még Chris is elsikította magát. Csak bámult ránk, állt mozdulatlanul, talán még levegőt sem vett.

• Megkérdezhetem, hogy mi a szar folyik itt? - kérdezte csendesen és nyugodtan.
• Megpróbálom elmagyarázni, de nem lesz egyszerű. – válaszoltam.
• Mégis mit próbálsz elmagyarázni? Miért szól a riasztó, miért van bekapcsolva a házban minden, miért van tárva nyitva az összes ajtó, és ki ez a nő? – özönlöttek a kérdések, és kezdett egyre feszültebbé válni.
• Bemutatkozom, Christine vagyok! – nyújtotta a kezét, amit a férjem nem fogadott el. Ekkor látta meg Chris másik kezében a márványtáblát.
• Azt meg hova viszitek? – mordult ránk, miközben olyan vörös lett az arca hirtelen, már-már forrt a dühtől. Christinnel ekkor egymásra néztünk; nem is azt kérdezi, hogy mi az, hanem, hogy hova visszük.
• Mi?! Mi a szar?! Te tudod, hogy mi ez? – kérdeztem feldúltan.
• Persze, hogy tudom, és el a kezekkel tőle! – tépte ki Chris kezéből.
• Állj, hallod, állj meg! Magyarázatot követelek, most azonnal! – ordítottam utána, miközben szaladt le a lépcsőn minket majdnem fellökve. Megállt hirtelen a lépcsőfordulóban, a lapot magához szorítva, sötét, elborult tekintettel rám nézett, és csak annyit mondott:
• Ez az ő táblája, csupán ennyi maradt belőle! Hozzá ne merj nyúlni még egyszer! – és mintha már nem is az én férjem lenne, úgy megváltozott az arca.

Aha, nagyszerű, nem elég, hogy a nyugalom szigetéből, a rettegés háza vált napok alatt, akkor a férjemről kiderül, hogy fogalmam sincs, hogy ki ő valójában. Nem tudtam magammal mit kezdeni, utána mentem, de csak lassan, óvatosan. Chris szorosan mögöttem, ő már sejtette valószínűleg, hogy miről van szó. A férjem lassan lehajtott fejjel, magához szorítva a táblát lépett be a zongora szobába, én követtem, majd az ajtóban megálltunk Chirs-szel.

• Szeretném tudni nagyon, hogy mégis mi a fene folyik a házunkban? – gyűltek a könnyek a szemembe.
• Ő itt, a kezemben, az első és egyetlen nagy szerelmem, vagyis, ami maradt belőle. Fiatalon meghalt, a szülinapján, pont aznap. Rosszul sült el a meglepetés bulija.
• Mikor van a szülinapja? – kezdtem teljesen összeomlani.
• Márciusban – simogatta az emléktáblát.
• Most épp márc… - próbált volna Chris megszólalni.
• Tudom! Tudom, hogy milyen hónap van! – förmedtem rá.
• Fiatalok voltunk, és szerelmesek, együtt terveztük a jövőt, nagy családi ház, gyerekek, én ügyvédként, ő pedig zongoraművészként. Boldogságban. Aztán jött az az isten verte buli, és vége lett mindennek. – szöktek könnyek a szemébe.
• Kicsim, az az ő neve, vagyis monogramja a táblán ezek szerint? – omlottam össze teljesen.
• Így van; K. J., az ő monogramja, nekem pedig az elveszett életem, reményem, mindenségem. De ha téged ez vigasztal, akkor kellett egy pótlás az életembe! – és felém fordult, sátáni mosollyal az arcán.

Ekkor azt éreztem, hogy végem van, és megsemmisülök. Végleg, és végérvényesen. Atomjaimra hullottam.

Így kerültem én bentlakásos pszichiátriára, miszerint ön- és közveszélyes vagyok. Szerintem csak totális idegösszeomlást kaptam, durva rémálmokkal megspékelve. De az vesse rám az utolsó követ, aki ezektől nem borult volna ki. Életem szerelme csupán tartaléknak használt, mert elveszítette élete szerelmét, aki hm… nem én voltam. Meg volt mindenünk, csak épp egy rohadt nagy hazugság volt az alapja az egésznek, és ugyebár, ha valami nem stabil, akkor az előbb vagy utóbb, de borul. Hát itt borult. Gondolom azért a tényért, hogy "csak" az emléktáblát tárolta otthon, és nem rögtön a kedvese holttestét is, mint az előző tulaj, azért hálásnak kellett volna lennem. Lehetett volna sokkal rosszabb is. Az pedig, hogy kedve szerint játszott a zongorán a halott menyasszonya, akár az éjszaka kellős közepén is, a férjemnek zene volt füleinek, szó szerint. Persze, hogy nem zavarta; vagyis, itt minden meg volt tervezve, szervezve, én csak egy díszlet voltam a házban, amit végül nem a betörő fegyvere rakott oda. Most pedig ki tudja, hogy meddig, élvezhetem a pszichiátria vendégszeretetét, tömnek a gyógyszerekkel, és az égvilágon senki sem hiszi el a "mesémet". A gyógyszereknek köszönhetően kicsit még agresszívvá is váltam, ami egyáltalán nem segít a helyzetemen. Hát ez voltam én. Ja, és a nevemet még nem is tudod. Karl Jetta vagyok. Aha, jól látod, K. J. Micsoda véletlen, igaz? Elárulom, véletlenek nincsenek!