Álom álom rémálom..

Tomi vagyok, 28 éves. Szakmámat tekintve programozó. Egy multicégnél dolgozom. Megvannak velem elégedve, vagyis megvoltak, addig a bizonyos napig, amíg minden el nem romlott. Mint a gépeknél, vírus támadta meg a rendszert, csak ezt nem tudtam egy egyszerű vírusírtóval orvosolni. Ezt nem lehetett, pedig de jó lett volna. Nincs reset gomb. Igazságtalan. Az élet igazságtalan. Főleg velem. Súlyos terhet cipelek a vállamon, mivel néhány évvel ezelőtt egy baleset miatt elveszítettem a családomat. Még csak segíteni sem tudtam, hiszen ott se voltam. Frontálisan karambolóztak egy másik autóval, amiben bűnözők menekültek. Esélyük sem volt, engem pedig a rendőrök értesítettek. Nem tagadom, azóta én sem vagyok már a régi. Kértem orvosi segítséget, és kaptam is. Relaxálj, találkozz barátokkal, kirándulj, keresd a társaságot, szedj gyógyszert, bla bla bla, és más hasonló baromságok. Én a munkámba menekültem, rengeteg munkába, és a pszichiáterem kanapéjára. Igazi, kemény tapintású bőr kanapé, olyan sötét színű, mint a lelkem legmélye. Elfekszel rajta, és csak úgy szívja magába rólad a negatív energiákat, pozitív élményeket azonban nem nyújt. Ezt már az orvos piruláira bízza, amiket, ha nem szedsz folyamatosan, akkor visszaesel abba a nyomasztó és lidérces állapotba, amelybe a balsors rántott le, jó mélyre. Szóval két vigaszom volt az életben; a piruláim, és a munkám. A munkámban tökéletesen helyt kellett állnom, nem hibázhattam. Pedig… sokszor minket embereket is gépeknek tekintenek, elvárják, hogy a maximumot teljesítsük. Ha jól teljesítesz, vállon veregetnek, ha hibázol, akkor véged. Mint a botnak. Ha akkorát hibázol, mint én, irány a fogda, mese nincs. Viszont, ha nincs magyarázat se a tetteidre, akkor hát…!

Szóval, aznap ismét felkerestem a dokit, a szokásos bánatommal. Elfeküdtem a híres kanapéján, de ezúttal nem ürítette ki a gondolataimat, nem szívta magába a démonjaimat, nem csinált az semmit, csak pöffeszkedett alattam. Rohadék, nem ezért fizetek érted! Bármennyire is koncentráltam, egyszerűen nem ment. Izegtem - mozogtam, préseltem magam a bőrnek, de erőszakkal nem ment. Volt olyan figyelmes a doki, hogy rákérdezett a nyugtalanságom okára. Beárultam neki, hogy a bőr társa a mai napon nem partner a kezelésemben, nem érzem magam jobban egyáltalán. Az orvos nyugtázta a reklamációmat, és berekesztette az aznapi találkozónkat. Kezembe nyomott egy papírt a gyógyszer nevével, használatával, és a következő időponttal együtt. Isten velem. Nem igazán érdekelte a lelkiállapotom. Az egyetemen csak a hallgatást tanulták meg, meg mindenféle bogyók felirkálását, ezért kár volt koptatni az iskolapadot. Dühöngtem, elég sokáig. Felvettem a kabátomat, és jófiú módjára felkerestem a patikát. Miután kiszolgáltak haza mentem, és azon gondolkoztam, hogy orvost kellene váltanom. Olyan kell, aki törődik is velem, nemcsak gyógyszerekkel tömköd. Mindegy, alszom rá egyet, egy jó mélyet, aztán holnap kitalálom. Egy pohár bor társaságában lezavartam a segítséget nyújtó készítményt, a többi papírt begyűrtem a kabátzsebem mélyére, és vártam a csodát. Tudom, hogy alkohollal nem ajánlatos orvosságot bevenni, de bíztam benne, hogy kicsit kiüt, mélyebben alszok, és másnapra minden kicsit szebb lesz. A csoda azonban váratott magára, olyannyira nem történt semmi, mint a kanapén. Hasztalan az egész. A francba! Feküdtem az ágyamban betakarózva, két kezem a mellkasomon összekulcsolva, és bámultam a plafont, számoltam a bárányokat, de még ők is kiröhögtek. Békésen ugrándoztak, de nem hoztak álmot a szememre. Na jó, ebből elég! Elterelem a figyelmemet egy jó könyvvel, aztán valami izgalmas, misztikus olvasnivalót találtam, a mai napom csúcspontja. Remek, a legizgalmasabb tevékenység az életemben per pillanat az olvasás, amíg mások nőket fűzögetnek, vagy a szerencsésebbek esti mesét olvasnak fel a gyerekeiknek. Elkényelmesedtem, és belemerültem Goldcinger villás állófogadásába. Hatalmas birtokon terült el Goldcinger kétszintes villája, amelyet szebbnél-szebb fák, bokrok, virágok öveztek, és a villa előtt hatalmas úszómedence terült el. Az épülettől nem messze egy kisebb erdő tette még izgalmasabbá a környezetet. Goldcinger üzleti állófogadást tartott, nem épp a legbarátságosabb vendég felhozatallal. Inkább alvilági alakoknak tűntek, de bizonyára ezt az óriási vagyont, amit birtokol, nem feltétlenül tisztességes úton szerzi, ennek ára van. Hölgyek kisestélyi ruhákban, az urak frakkokban koktélokkal, pezsgőspoharakkal a kezükben, hosszan elterülő asztalok roskadásig tele mindenféle ételekkel, mi szem-szájnak ingere. Nagyokat nyelek. Fekete-fehér ruhát öltött úriember csokornyakkendővel a nyakában mosolyogva közelít felém. Egyik kezében egy tálca pezsgő, a másik keze a háta mögé rejtve, és hozzám érve így szól: "Pezsgőt az úrnak?" Leemeltem egy poharat a tálcáról, és miközben néztem az aranylóan csillogó nedűt a kristálypohárban, végig néztem magamon. Fekete lakkcipő, fekete élére vasalt nadrág, királykék mellény, hozzáillő nyakkendő, és fehér hosszúujjú ing. Aztamindenit! Tetszik ez a könyv, nagyon valósághű, szinte beleolvadok a történetbe. Belekortyoltam a pezsgőbe, úgysem érezhetem az ízét, ez nem a valóság. Ahogy az első korty elhagyta a poharat, és a számba ért, köpni-nyelni nem tudtam. Fenséges! Sűrűbben kellene olvasnom, olyan valósághűnek tűnik minden, mégiscsak van igazság a földön. Akkor nézzünk körül, gondoltam, vizsgáljunk meg minél több mindent. Kezdjük a svédasztallal, aztán jöhet a többi. Épp egy kaviáros szendvicset emeltem a számhoz, amikor fegyverdörgést hallottam tőlem nem messze. Azt hittem, hogy az állófogadás része, de nem műsor volt. Pillanatok alatt pánikhangulat tört ki, az emberek egymást fellökve menekültek, taposták össze a földre kerülteket. Csodálkozva kóstoltam bele a szendvicsbe, ami nem volt rossz ízre, de a látványa kívánatosabb volt. Micsoda interaktív élmény, mik vannak mostanában, csuda. Már majdnem a számhoz emeltem a poharat, hogy leöblítsem a kaviárt, amikor valaki menekülés közben úgy nekem rohant, hogy a földre kerültem. Auu, ez fájt, és valóban fáj! A földön rátámaszkodtam a könyökömre, és onnan figyeltem az eseményeket. Az orrom előtt lőttek le egy férfit, aki már majdnem elrohant mellettem. Élettelen arca pont a kezem mellett ért földet, és bámult rám meredten. Nanana, ez egyáltalán nem szimpatikus. Összekaptam magamat, és rohanni kezdtem, gyakorlatilag az életemért. A villa túl messze volt, így berohantam a szomszéd erdőbe, és elbújtam egy terebélyes fa tövében. Az időjárás is hirtelen megváltozott, a ragyogó napsütést durva vihar váltotta fel. Egy kis extra a könyvhöz. Leguggoltam a fa tövében, és levegő után kapkodtam. Mi ez? Mi az isten történik? Lépéseket hallottam mögöttem, és kiabáltak: "Az erdőbe menekült, kapjátok el, nem hagyunk szemtanút!" A rémülettől levegő után kapkodva felugrottam, és a szakadó esőben rohantam az erdő mélyére. Csak futottam, ahogy a lábam bírta. Közben kezdett sötétedni is. Nem bírtam tovább, a francba, kívülről nem tűnt ekkorának ez az erdő. A lábaim feladták a szolgálatot, és összerogytam. Hanyatt fekve a csurom vizes avarban bámultam a hatalmas fákat, és az arcomba hulló esőcseppeket, amelyek csípni kezdték a szememet. Homályosodni kezdett előttem a kép, majd erőteljes körforgásnak indult, az esőcseppeket már-már egy forgó csőben láttam, szédülök, nagyon. Kikapcs.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el mindeközben, de bizonyára sok. Mi történt? Mi volt ez az egész? Magyarázatot kell rá keresnem, de hiszen csak egy könyvet kezdtem el olvasni.

Gyerekzsivaj. Kutyaugatás, hangos nevetés, kiáltás, és fejfájás. Tenyeremmel takarom a szememet, hogy ne süssön bele a nap. Nap? Már nem esik az eső, és újra világos van. Hol vagyok? Óvatosan próbálom kinyitni a szemeimet, csak résnyire, így engedem be a napfény sugarait. Hanyatt fekszem még mindig, ugyanabban a ruhában. Lassan felülök, és akkor látom, hogy egy parkban vagyok. Kis tóval a közepén, tó körül bicajoznak, görkoriznak. A fűben gyerekek sárkányrepülőznek, labdáznak, kergetőznek. Kicsit távolabb családi házak, és egy fagyiárus van a park szélén. Megvizsgálom magamat, nem lőttek rám, nem vérzek. Csak egy rossz álom volt? Mennyit ihattam? A fűben mellettem van egy misztikus könyv, hát ezt olvastam, és sikerült magamat beleélnem, úgy igazán. A mobilom villog, már ezerszer kerestek, és üzenetek tömkelege várt rám. Később, most nem akarom. Kicsit odébb hever a kocsikulcs. A kocsikulcs! Gyere csak ide, bárhol is vagyunk, bármi is történt, most megkeressük az autót, és haza megyünk. Telefonos applikáción beazonosítottam az autóm hollétét. Összekaptam magam, és útra keltem. A fehér Opel Omegám, gyere apához! Még sosem örültem ennyire ennek a tragacsnak. Haza megyünk, és elfelejtjük ezt az egész őrületet, hurrá! Útközben zenét hallgattam a rádión, és figyeltem a GPS-re, merthogy még csak véletlenül sem voltam a saját városomban, elég messzire sikerült elolvasnom magam. Felettem besötétedett az ég, és újra megnyíltak az égi csatornák, amolyan igazi autómosós felhőszakadás zúdult alá. Folyamatosan azon agyalok, hogy mi történhetett velem mostanáig, de semmire sem jutok. 61-es úton járok éppen, amikor látom, hogy rendőrök irányítják a forgalmat. Egyik rendőr karjelzéssel utasít arra, hogy melyik irányból kerüljem ki őket. Egy frontális baleset helyszínéhez érkeztem, az úton millió autóalkatrész törmelék, olajfoltok, víztócsa. A helyszínelők próbálnak iszonyat gyorsan dolgozni, és mindent letakarni, merthogy közben az eső nagy ellenfelük, mintha el akarná tűntetni a bizonyítékokat, úgy mossa az utat. Miközben araszolok el mellettük, az egyenruhás olyan gyanakvóan néz be az autóba, mintha máris első számú gyanúsított lennék egy bűncselekmény elkövetésében. Hm. Egész jól alakulnak itt a dolgok. Először lőnek rám, aztán egy erdőben elájulok, most pedig közvetve ugyan, de részese vagyok egy balesetnek. Mi jöhet még? Aztán még haza sem értem. Tovább haladva a GPS azt javasolja, hogy az 53-asra letérve rövidítsem az utat. Az jó is lesz, mert az óra szerint még legalább öt órát utaznom kell. Hova a jó fenébe indulhattam? Mikor indultam el otthonról? Vannak itt megválaszolatlan kérdések bőven. Lassacskán le kell majd térnem a főútról az 53-asra. Rátérek, és néhány km után veszem észre, hogy szépen lassan elfogy az aszfalt, és helyette földesúton kell majd menni. Sebaj, biztos, hogy nem fordulok vissza. Ömlik az eső kitartóan, esteledik, még egy kis izgalom. Legfeljebb sáros lesz az autóm. A fehér autóm. De még milyen sáros. Nem sokkal később az út erőteljesen fogyatkozik, és két oldalról sűrű bokrok veszik körül. Traktorok használhatják az utat, a mély nyomvályúkból kiindulva. A bokrok túloldalán pedig, akkor nyilván szántóföldek lehetnek. A rengeteg eső miatt felázott földesúton elkezd csúszkálni a kocsim, és, hogy ne legyen unalmas, a bokrok még az oldalát meg is karistolják. Taposom a gázt egyre jobban, nehogy beragadjak, már csak az hiányozna. Ki kellene szállnom, hogy fák, gallyak segítségével kiszabadítsam a kocsit a mocsár fogságából, a bokrokon túlról meg még zombik támadnának rám. Juj, de negatív hozzáállás ez, jót nevetek saját magamon. Végül sikerül túljutnom a nehezén, de olyan magasra verem fel a sarat, hogy lassan nem látok ki tőle a szélvédőn, és az eső ezúttal nem sokat segít az azonnali takarításban. A fehér autóm most inkább fekete. Elérek egy nyugodtabb, simább útra. Még nem aszfalt, de már sokkal jobban járható. A napocska nyugovóra tért, de nem idegesített annyira, mert az óra szerint már nincs sok hátra, és otthon leszek. Halk zene szól az autóban, éneklek a fickóval együtt, hogy teljen az idő. Még csak nem is ismerős a környék. Egy dolgot azonban észrevettem; a fejem fáj nagyon, de nem vagyok álmos, nem fáradok. Érdekes. Ahogy megyek, a messzi távolból egy sötét alak tűnik fel előttem a reflektor fényében. Közeledek, ő stoppol. Lelassítok, mert az út közepén áll. Oda sétál lassan az ajtóm mellé, kapucnit, és tetől - talpig fekete ruhát visel, az arcából nem látszik semmi. Anyád! Nem álltam meg, ez az autóba nem fog beszállni, elég volt mára a hülyeségből. Mi van veletek ott fent? Egész idő alatt a bolondját járatjátok velem, jól szórakoztok? Vihar van, szakad az eső, a sötétből pedig előkerül egy kapucnis alak, a semmi közepén, hogy leállítsa az autómat. Nagyon eredeti, izgalmas, mi? Kezdtem kicsit dühös lenni! Nincs még elég bajom? Elhajtottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Hazáig meg sem állok, nem én! Mintha ekkor az égiek kegyesen letekintettek volna rám, egyszer csak a sötétben megjelent Karkas város táblája, és igen!! Itthon vagyok, ez hihetetlen! Kezeim örömtáncot jártak a kormányon, boldogan doboltam, fejemet ráztam a zene ütemére, arra a zenére, amire alapjáraton meg sem mozdultam volna. Ahogy beérek a házamba, pezsgőt bontok! Őő, pezsgőt említettem? Nem, mégsem. Azzal a nyomorult pohár pezsgővel kezdődött minden. Akármi is volt benne. Soha többet. Haza értem, itt a házam; otthon, édes otthon! A vihar pont ugyanúgy tombolt, mint a földesúton. Kinyitom a kétszárnyú kaput, de nincs könnyű dolgom, mert rángatja a szél. Betolatok az udvarba, és mikor kiszállok, hogy vissza csukjam a kaput, egy kutya vicsorog, és morog rám. De nekem nincs is kutyám! Ez most mi? Na álljunk le egy pillanatra, itt valami nagyon nincsen rendjén. Valóságos ez egyáltalán? Ki kell derítenem. Becsukom a kocsiajtót, és közeledek a kutyus felé; "Mi van Blöki, te, hogy kerülsz ide?" Egyre agresszívabbnak tűnik. Hülyeség. "Hol laksz, ki a gazdád neked?" - ahogy nyúltam felé, az a dög beleharapott a bokámba, és eltűnt. "Auu, a rohadt életbe, ezt nem hiszem el! Hova tűntél? De tudod mit? Vissza se gyere, te korcs!" - dühöngtem, ahogy csak bírtam. Felnéztem az égre, és odakiabáltam; "Remélem jól szórakoztok!" – mintha ezt bárki is hallaná. Fájt a lábam, fájt a fejem, bezártam a kaput, és besántikáltam a házamba, és magamra zártam mindent, remélhetőleg az elmúlt órák emlékét is kizártam az otthonomból. Ledobáltam a ruháimat, amíg beértem a fürdőbe, és beálltam a forró zuhany alá, majd ájultan estem be az ágyamba, vizesen, meztelenül. De nem érdekelt, csak a puha meleg ágyam. Félve hajtottam ugyan álomra a fejemet, mert nem sok jót vártam az alvástól, de lemerültem. Ahogy a fejem párnát ért, kikapcs. Madárcsicsergés, kutyaugatás. Ezekre a hangokra ébredtem. Nem mertem kinyitni a szememet, csak tapogatóztam. Fogdostam a környezetemet. Puha, meleg, puha, gyűrődik…paplan, takaró, párna. Óvatosan engedtem be a kinti fényt, és mikor már megismertem a résen keresztül a szobámat, kinyitottam a szemem. Itthon vagyok. Csak álom volt, egy borzasztó rémálom. A könyv ott hevert mellettem az ágyon, elhajítottam jó messzire. Neki vágódott a falnak, és leesett a földre. Többet nem olvasok, soha többet. A telefonom nem árult el semmit az égvilágon, szerinte közel 12 órát aludtam. Ez igen. Ennyi marhaságot összeálmodni, te jó isten! Mindegy, a lényeg, hogy a saját ágyamban keltem fel. Boldogság. Szerencsére. Kimásztam az ágyamból, végig trappoltam a házon a konyháig. Már lefőtt a programozható főzőben a kávém. Akárki is találta fel ezt a kávéfőzőt, az Isten áldja. Kezemben a folyékony életerővel, belekortyoltam a nedűbe, és még félálomban bekapcsoltam a rádiót, ahol híreket adtak.

"Most pedig rendkívüli híreink;

• Goldcinger milliomos üzletember villájában tegnap este alvilági leszámolás történt, ahol többen súlyosan megsérültek, és akadt halálos áldozat is. A rendőrséget sikerült még időben értesíteni, és amikor kiértek a helyszínre, a támadókat letartóztatták. Kettő közülük megmenekült, őket azonban megtalálták a 61-es számú főúton. Ott frontális balesetet szenvedtek.
• Más: cserbenhagyásos gázolás történt az 53-as út 40. km kövénél, ahol egy 60 év körüli kapucnis, sötét ruhás férfit gázoltak halálra. Az elkövetőt nagy erőkkel keresik.
• Más: sport híreink következnek."

Ahogy eljutott a tudatomig, és felfogtam, hogy mit hallok, a kávém, mintha fejbe vágtak volna, sugárban ömlött ki a számból, rá a fehér falra. Mi? Mi a szar? Hogy lehet? Biztos voltam benne, hogy az egészet csak álmodtam. Nagyon rossz álom volt. Sőt, ez már valami annál is rosszabb, egy rossz vicc az egész. Kicsit a sokktól megrészegülve a telefonom keresésére indultam, amikor az ablakon kinézve láttam meg, hogy a fehér autómra vastagon rá van száradva a sár. Úgy éreztem magam, mintha egy robbanás után, a lelkem kilépne a testemből, és magamra hagyna a gondjaimmal, ez már neki is túl sok volt. Meredten álltam, lefagyva, és könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam mozdulni, a végtagjaim is mozdulatlanná váltak, és ekkor kiesett a kezemből a kávéspohár, és a földre érve darabjaira tört, a három korty kávé pedig beterítette a konyhapadló nagy részét. A robbanás után lelkem visszatért a testembe, darabjaim összeálltak, és a telefonomhoz siettem, hívtam az orvosomat. Paula, az asszisztens vette fel a telefont.

• Tomi vagyok, és dr Konráddal szeretnék beszélni, most azonnal! - kapkodtam levegő után.
• Máris kapcsolom; a vonalban dr Konrád. - és azzal elköszönt Paula.
• Üdvözlöm Tomi úr, miben segíthetek? - köszönt a pszichiáterem.
• Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt velem az elmúlt órákban, de valami nagyon nincsen rendben! - pánikoltam, és reszkettek a kezeim.
• Értem, szedi a gyógyszert, az előírásnak megfelelően, ahogy felírtam? - kérdezte.
• Persze, azzal nincs gond.
• Tomi, el tudja nekem mondani, hogyan szedte be a pirulát?
• Hogyne! Lefekvés előtt egy szemet, egy pohár borral lekísértem.
• Egy egész szemet, alkohollal együtt? Ennyi erővel akár már egy erősebb kábítószert is beszedhetett volna Tomi! Direkt adtam a leírást. Új gyógyszert kapott, amiből a fél szem is sokkal erősebb, mint az előző volt, és TILOS az alkoholfogyasztása. - itt ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy nem csak álmodtam, hanem nagyon durva dolgok történtek velem. Már csak reméltem, hogy a kapucnis fickót az út szélén nem én csaptam el.
• Fáradjon be hozzám a rendelőbe mihamarabb, kivizsgáljuk az ügyet, itt elmesél majd mindent.
• Rendben! - azzal kinyomtam a telefont, és magamba roskadtam.

A hírhedt kanapén feküdve elmeséltem mindent Konrádnak, aki talán még soha eddig nem hallgatott engem ilyen érdeklődve, mint most. A pirulának ilyen durva mellékhatásával még soha nem találkozott, egyetlen páciense sem. Nagy valószínűséggel azért, mert mindenkinek sikerült elolvasni, és értelmezni a leírást, velem ellentétben. Konrád felállította a diagnózist; rendkívül erős gyógyszerre történő alkoholfogyasztás következményében történt tudathasadás, és memória kiesés. Vagyis; kábítószer hatása alatt állva, fogalmam sem volt róla, hogy mit teszek, csak a testem működött, az agyam nem. Tudod, kikapcs. A doki javasolta, hogy keressük fel a rendőrséget, hiszen neki ez ilyenkor egyrészt kötelessége, másrészt a bűnözés miatt a megyében nincs egyetlen négyzetméter sem, ami ne lenne bekamerázva. Adjam fel magamat, ne várjam meg a rendőröket, ő az orvosomként kérhet büntetés enyhítést. Nem volt mit tenni, az én hanyagságomat nem róhattam fel neki. Feladtam magam. Így kerültem hát a fogdába. Itt várom a bírósági tárgyalásomat, és az ítéletet. De, legalább van időm elgondolkodni az életemen, és választani két út közül; vagy befejezem az önsajnálatot, és talpra állok, és nem holmi vegyszerek jelentik az életem értelmét, vagy még elkövetek néhány ilyen ostobaságot, és törhetem rajta a kobakom, hogy ez álom volt vajon, rémálom, vagy a valóság?!