A tetoválós fiú

"Mire vállalkoztam, te Jóisten! Akarom én ezt egyáltalán? Nagyon fog fájni? Az első mindig nagyon fáj, ugye? Mi van, ha elájulok? Ha rosszul leszek? Ha esetleg…nem akarom!! Félek! – vert a víz, az arcomat beletemettem a tenyerembe, és intenzíven elkezdtem magamat temetni, már a szertartásomon járt az eszem, és gondolkoztam rajta, hogy milyen virágokat kérjek a síromra. Nem is szeretem a virágokat, sőt… mellettem minden virág elhalálozik, még a kaktusz is. Az pedig azért durva! De hát egy halottnak jár a virág búcsú ajándék gyanánt, főleg nekem…eme nagy hőstettemért.

• Gyere csajszi, te következel! – szakította félbe a szertartás szervezésemet ő.
• Nem, még nem! Nagyon nem! – néztem rá meredt szemekkel, lila szájjal, és hófehér arccal, verejtékben úszva.
• Csajszi! Nem darabolunk, csak tetoválunk! Gyere már!
• Félek nagyon, nem merem!
• Csajszi, kicsit túltolod! Mit ígértél? – nézett rám mosolyogva – Én itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szutyok, én hoztam, amit kértél, most rajtad van a sor! – tárta szét a két karját, és mutatóujjaival az előtte lévő asztalra mutatott – gyere, csüccs!
• Jól van, megyek! De ennyire…á, mindegy! – talán még meg is sértődtem.

Leültem vele szemben, kinyújtottam a jobb kezemet, és átadtam magamat a borzalmaknak. Ő, miután alaposan előkészült a mintával és a felszerelésével, kezébe vett egy borotvát. Felemelte a fejét, rám nézett, és két ujja között forgatta a pengéket.

• Azzal mi a terv? – vontam fel a szemöldökömet.
• Leborotválom azt a részt, amit tetoválunk. – nevetett hangosan – látnod kéne az arcodat csajszi, nem akasztáson vagy, csak teljesíted az ígéret rád eső részét. Az én részem teljesítve – és végig mutatott magán.
• Tudom! – dünnyögtem – de figyelmeztetlek, ha fájdalmat mersz okozni, bokán rúglak itt az asztal alatt. Ahányszor fáj, annyiszor megrúglak.
• Hűha, jó lesz vigyázni veled! – nevetett."

Mint mindenen. Te mindig mindenen nevettél. Szerintem soha nem is láttalak szomorúnak tetoválós fiú. SOHA! Elkezdted varrni a mintát. A régi életemből, és az újból fonódott össze egy kapocs. De miért is? Arra emlékszel? Miért kellett nekem a kínok kínját átélni a szalonban? A kórházi ágyon feküdtél, kómában, lebegve a két világ között, még nem döntötted el, hogy mész, vagy maradsz. Én ott ültem egy pici széken melletted, nem mertem mozdulni, nehogy hozzáérjek valamihez véletlenül is. Akkor ígértem meg ezt a baromságot, hogy ha összeszeded magadat, és saját lábon elhagyod a kórházat, nem pedig holmi tárolóedényekben, akkor tetoválhatsz. Igen. Neked meg volt pofád élve elhagyni a kórházat. (Nevetek) Mindenen nevettünk, emlékszel, és semmiből sem csináltunk tragédiát. Semmiből. Ahogy most sem. A tetoválás végül elkészült, én túléltem, az én szertartásom ezúttal elmaradt. Te viszont…? Mit műveltél már megint? Nem hallgattál rám, hogy szedd rendbe magadat, és az életedet! Nem egészen erre gondoltam, mikor azt a tanácsot adtam, hogy hagyj itt mindent, és mindenkit, és lépj le! Már megint fejjel mentél a falnak! Egyszer már leléptél tőlük, és most megint vissza kellett menned, hogy ismét tönkre menj? Direkt szóltam, hogy nem lesz jó vége, amit persze tudtál te is nagyon jól. Jót akartam Neked. Neked viszont eleged lett, és már nem vigyáztál magadra. Értük megtettél mindent, még betegen is, ők cserébe elpocsékolták a 38 évedet. Magadra nem gondoltál, hogy mi lesz veled? Jah, igaz is, most már leginkább semmi. Kicsit haragszom rád! Tehetséges voltál, nagyon, igazi művészlélek. Aki szívvel – lélekkel azon fáradozott, hogy másoknak jó legyen, csak saját magára már nem jutott ideje. Tudom nagyon jól, hogy most is csak nevetnél rajtam, hogy túltolom, nem kell az ügyedet túldramatizálni. Semmit sem vettél elég komolyan. Mikor a kórházban feküdtél kómában, és én ott ültem melletted, mindenféle badarságot összehordtam, csakhogy tudjak hozzád beszélni, te pedig, hogy a saját szavaiddal éljek, egy kicseszett fekvő Jézust játszottál. Fehér lepel mindenütt, zsinórok és gépek dolgoztak helyetted a fennmaradásért, mert Te még ahhoz is lusta voltál, hogy önállóan levegőt vegyél. Persze, néhány hét után, mikor felébredtél Csipkerózsika álmából, már elpoénkodtad ezt is. (Tényleg! A csókot kitől zsebelted be? Nevetek, nem akarom tudni). Szóval, az utcán sétálva beszélgettünk, hogy milyennek láttalak a kórházi ágyon, és, hogy te mindent hallottál abból, amit mondtam neked, ennek köszönhető itt a jobb kezemen a tetoválásod. Meséltem neked, hogy milyen borzasztó volt a gépek fogságában látni téged, te pedig az utca kellős közepén Marilyn Monroe XXL-est játszva, a kezeidet a lábadra téve, előrehajolva, (már csak a fellibbenő szoknya hiányzott a képbe), nevettél hangosan, mintha valami vicceset meséltem volna. Azt mondtad, hogy úgy nézhettél ki, mint egy kicseszett fekvő Jézus. Nem, semmit sem tudtál komolyan venni…még a saját bajodat sem. Képzelem, ahogy a kaszás megjelent az ágyadnál, jött, hogy magával vigye a lelkedet, te pedig beleröhögtél az arcába. Fej vakarva rád legyintett egyet, aztán tovább ment. Az elkészült tetoválással a kezemen, úton haza fele, eszembe jutott a másik közös élményünk. Kirándultunk, csak Te akkor is valahol két lépéssel a földfelszín felett lebegtél, csak akkor éppen alkohol mámorban. Vittelek az autóm hátsó ülésén az éjszaka leple alatt. Nem számíthattam a társaságodra akkor sem. (Az Neked is megvan egyébként, hogy még egyetlen közös programunkon sem voltál észnél? Na jó, leszámítva a kéz varrásomat. Szép is lett volna, ha ott is bekómálsz.) Bizonyára tök unalmas lehetek a számodra. (Most, amikor ezt írom Neked, akkor meg fentről nézel le rám, természetesen már megint nem vagy itt, használható állapotban. Jah, értem, várjál, szóval én amolyan földi halandó vagyok csak számodra. Vagy így, vagy úgy, de Te mindig lebegsz valamilyen formában körülöttem. Ott a kórházban kellett volna jól visszarángatni a földre téged. Tudd, hogy hol a helyed.) Szóval, mentünk az éjszakában, te ott hátul az alkohol kómától horkoltál bele az éterbe, én meg imádkoztam, hogy el ne tévedjek. Vittelek a reptérre, mentél haza. Másik országba ugyan, de akkor legalább hallgattál rám, hogy hagyj itt mindent, és lépj le, és milyen jó dolgod volt! Imáim végül meghallgatásra kerültek, és mikor oda értem Veled a reptérre, és felkeltettelek, legalább akkora tapsot kaptam Tőled, mint mikor a pilóta leteszi a repülőgépet. Na, akkor leereszkedtél hozzám. (Nevetek) Aztán a biztonság kedvéért megvártam, amíg elindul a repülő a fedélzetén Veled, és eltűntél a felhők felett, úgy, mint most, csak most nem volt hozzá gépre szükséged. Most növesztettél szárnyakat. Feketét, vagy fehéret? Ördög, vagy angyal? Ezt én már nem tudhatom. Nekem egy angyali srác maradsz mindig is, széles mosollyal az arcodon, akit a jó szíve elrepített a felhők közé végleg! Ég Veled tetoválós fiú!